A szabadságharc rabjai

Amióta a politikusok felismerték, hogy a választásokat a szegény tömegek, és nem a szűk értelmiség dönti el, egyre primitívebb és demagógabb közbeszédnek lehetünk tanúi a világban. Néhány hangzatos, bár semmitmondó frázis többet ér száz alaposan kidolgozott akciótervnél, vagy egy átgondolt programnál. Jellemző a magyar közéletre, hogy 2006 óta nem volt választási vita, jelenleg pedig egy olyan párt kormányoz, melynek programja három szavas: megvédjük a magyarokat. Hogy mitől, vagy kitől, az a carpe diem jegyében mindig aktualizálandó. Lehet hibás Gyurcsány, az MSZP, a Nyugat, a bevándorlók, Brüsszel, Soros György, a liberális eszme, aki nem keresztény, aki nem ÚGY keresztény, de céltáblává tehető az orvostársadalom, a tanári kar, a szakszervezetek, vagy az egyetemisták, ha valamelyik csoport protestál.

Ezzel egyidőben gondosan ügyelnek rá, hogy mindig kapjon egy-egy dicsérő szót az, aki épp nincs az utcán, vagy nem szimpatizál az utcán lévőkkel. A Fidesz azzal a szándékkal építette be ezeket a kliséket kommunikációjába, hogy katalizálja a társadalomban a nekik kedvező önmegtagadást; az emberek ösztönösen egy csoporthoz akarnak tartozni, és ezt mindig megtalálhatják azáltal, ha ők maguk is belerúgnak egyet az aktuális heti bűnbakba. Noha jellemzően fogalmuk sincs róla, mi áll pontosan a tüntetés hátterében (ennek felelőssége a szervezőket terheli, melyre később térek ki), de mára a megismerés és felfogás igénye sem él bennük. Hét év alatt azonban fordult a kocka, és ez senkinek sem szolgálja javát. Ezen káros mechanizmusok automatizálódtak és olyan mértékben eszkalálódtak, amelyet már nem irányíthat sem Habony, sem Finkelstein, sem bármely földi halandó.

Elég végig nézni saját facebook-idővonalunkat, és láthatjuk, hová robogunk fékevesztett vadállatként. Az objektivitás mára csak egy nagyon szűk réteg nehéz keresztje, akiket sem egyik, sem másik oldal nem hajnaldó – előítélet nélkül – végighallgatni. Elharapódzott az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elv: ma csak homokos liberális Soros-bérenc lehetünk, aki az ország vesztéért küzd, vagy vak orbánisták, aki miatt itt tart ez az ország. Bizonyára jó néhányunkat mindkettővel illették már, ha a felsorakoztatott és alátámasztott tények nem illeszkedtek az (ön)igazolandó világképbe.

A médiamétely

Engedtessék meg egy citátum Schmidt Máriától, még ha ő pont az ellenkezőjét állítja is, mint a valóság, szavai – ha Soros helyett Orbán szűk körét tekintjük alanyának – tökéletesen megállják helyüket. A baloldal sírásója című írásában így fogalmaz az orbáni módszerről:

„Vedd meg tehát a helyi médiát, tv-t, rádiót, napi és hetilapokat, valamint az interneteseket, nevezd őket is függetleneknek, és fizesd meg őket azért, hogy az általad meghozott célokért dolgozzanak. Díjazd és sztárold őket is.” Az Orbán köréből származó „pénzzel kitömött médiumok arról ismerszenek meg, határon innen és túl, hogy a régi lenini taktikát követve mindig személyre támadnak. Sohasem az üggyel, az állításokkal, a felvetésekkel vitatkoznak, azok cáfolatával nem fárasztják sem magukat, sem a nagyérdeműt.”

Ezzel a tökéletes és találó gondolattal indulhatunk el megismerni a modern magyar sajtót. Túl sokat nem szeretném elemezgetni a helyzet kialakulását, de mindenképp megemlítendő, hogy a Magyar Telekom körül 2 éve igen csak szorult a hurok, komoly offenzívát kellett kiállniuk a magyar kormány irányából. Történt ez azután, hogy a tulajdonukban álló Origo címlapján közölt leleplező riportot Lázár János és szeretője külföldi nyaralásairól, melyekkel állami pénzből jutalmazták magukat. Szerencsére intelligens felek lévén kulturáltan sikerült megoldani a konfliktust: a Telekom az Üllői úti, FTC-stadion melletti terület igen jutányos megszerzése mellett még új állami szerződésekhez is jutott – bizonyára szabályosan, még ha a Vodafone elkeseredett sajtóközleményben reagált is, azt állítva, hogy nem volt tiszta a verseny. Mindezek véletlenül épp éppen akkortájt történtek, amikor a Telekom az ország legolvasottabb hírportálját, az Origót végre hajlandó volt értékesíteni a kormányközeli New Wave Media Groupnak. Ez Száraz István cége, mely a vs.hu-t is birtokolja, és az MNB alapítványaitól két és félszer akkora támogatást kapott, mint amekkora bevételt saját maga el tudott érni. Ez végül kiderült, még ha sokáig próbálták is eltitkolni. A fiatalos, ámde nem túl iskolázott igényeket is kielégítendő, palettára került a 888.hu is, melyről nem kívánok részletesebben írni, miután nem képvisel hírértéket.

Szintén a németekkel gyűlt meg a kormány baja, amikor az RTL csoport híradóiban kormánykritikus hangot vett, így reagálva az új reklámtörvényre, mely a reklámpiaci tőke döntő részét kormányközeli médiumok kezébe irányította. Ezután a kormány próbált dűlőre jutni a német tulajdonosokkal, végül azonban úgy döntöttek, inkább felvásárolják a TV2-t, és az elfogultan kormánykritikus RTL híradó ellen elfogultan kormánypárti TV2 híradót vetnek be. A korábban még közszolgálati jellegű médiára felesleges volna a szócséplés, írd és mondd: egyenesen agymosás.

Fentiekhez hozzá tartozik a Magyar Nemzet elvesztése, hűlt helyén a Magyar Idők megalapítása, a Népszabadság kiadójának felvásárlása és a lap elsüllyesztése, valamint a még viszonylagos objektivitásra hajlamos Népszava folyamatos anyagi szorongatása.

A hiteltelen és „lenini úton járó” propagandamédia gépezete olajozottan működik, amire válaszul a korábban hellyel-közzel pártatlan, ámde a tényeken sokszor torzító liberális média végzetes lépésre szánta el magát. Amiképpen a kormányközeli média szócső szerepet tölt be, úgy züllött számos médium ad hoc jellegű hivatásos kötekedővé. Úgy járja, ha itt is neveket írok: a mozgalom élharcosa a 444.hu, követői a teljesség igénye nélkül az Index, Magyar Narancs, és korábban a Figyelő, amíg a fentebb említett, médiaszabadságért kardoskodó Schmidt Mária fel nem vásárolta és rántotta át a vonal túloldalára szócsőnek. Számomra a korábban objektív hvg.hu tartalma is aggályokat vet fel. Összességében elmondhatjuk, hogy a Fidesz médiatérnyerése és az arra kialakult reakciók szinte ellehetetlenítették az átlagemberek számára az objektív információszerzést. Komoly utánajárást és fárasztó, többoldalú tájékozódást igényel, hogy egy-egy kialakult helyzetet kiértékelhessünk és véleményt formálhassunk róla – túlzottan idealista volnék, ha azt állítanám, látok ebben realitást.

A jó sem jó, az elég sem elég

Orbán Viktort kísérti a múlt. Elszánt és céltudatos férfiként, aki köztudottan – már-már betegesen – nem tud veszíteni, valószínűleg a halálnál is sokkal rosszabbnak élte meg 2002-es és 2006-os választási vereségét. Többségünk ezt maximálisan meg tudja érteni. Így az is érthető, ha még a kudarc emlékétől is retteg, és minden áron el akarja kerülni az újabb vereséget. Az ellenzéki média és a kormány leghangosabb ellenzői szerint jelenleg diktatúra van Magyarországon. Ha csak egyetlen olvasómat meg tudom nyugtatni, már megérte: jelenleg Magyarországon nincs diktatúra. Az elmúlt hét évben számos autoriter és manipulatív törvényt szabadított ránk a kormány, melyek mélyen gyökereztetik az Orbán-kormány mozdíthatatlanságát. A törvénykezés abszolút kiszolgálója a de facto vezetésnek. Ezzel együtt tapasztalhatjuk az oktatás, a kultúra, a felsőoktatás, alkotmánybíróság és egyéb, kevésbé kirakatban lévő területek vezetésének házon belüli kiosztását, mely valóban jellemezte a szocializmus korát is, de klasszikus értelemben vett diktatúráról megközelítőleg sem beszélhetünk.

Miért nem érte be Orbán Viktor kevesebbel? Miért nem elégedett meg azokkal a teljes mértékben az ő eszméihez igazított döntésekkel, amelyek átjárják az ország mindennapjait? Számos kiváló reform fűződik a nevéhez, melyek mögé egy emberként felsorakozhatott volna az ország, ha nem kommunikálják olyan módon, amely joggal kelt sokakban aggodalmat a jövő kormányzati irányára nézve. Nehéz hinni valaki őszinte és önzetlen forradalmában, ha nap mint nap szembesülünk vele, önmaga mozdíthatatlanná tétele minden szempontot maga mögé utasít.

Erényei közt nem csak a menekültválság kezelésével kapcsolatos korai és szerencsére hajthatatlan felismerése említhető, ezen messze túlmutat a lista. Az Orbán-kormány szembetűnően intenzívebb pályázati politikát folytat elődeinél, és nagyobb hatásfokkal is nyerik el a pályázati pénzeket, elsősorban és legnagyobb részben az Európai Uniótól. Másik kezünkben ott a Brüsszel képzeletbeli elnyomása elleni hadjárat. Nagyon üdvös a fegyveres szervezeteknél dolgozók és orvosok bérének és megbecsültségének növelése. Másik kezünkben ott a felesleges lelki terror, amelyet a vesztünkre aspiráló hamis ellenségkép terjesztése hordoz magában, valamint mindenki démonizálása, aki felszólal a kórházak állapota miatt. Meggyőződésem, hogy a magyar nép elsöprő többsége kiállt volna amellett, hogy az ország anyagi helyzetének javításáért közösen hozzunk áldozatot, és részesítsük előnyben a belföldi üdülést. Másik kezünkben ott vannak az alkotmányellenesen és nemzetközi szerződésekbe ütközően kisemmizett csekkcégek, melyeket valódi nemezisként állított be a kormányretorika, feleslegesen. Helyüket az Erzsébet-utalvány és Széchenyi Kártya vette át, amely a propaganda szerint már-már jutalom a népnek – holott ezzel a horvát, görög, Fekete-tengeri üdülés lehetőségét vették el a kevésbé vagyonosoktól, szándékosan beszorítva őket a hét határ közé. Ezeken kívül még számos példa hozható, amikor Orbán Viktor jó érzékkel és jót tett, elfogultnak kell lenni, hogy kétségbe vonjuk politikai tehetségét és jó helyzetlátását. Emellett igen nívós stábot gyűjtött maga köré, ahol szintén olyan ösztönös zsenik találhatók, mint például Habony Árpád, aki sokkal többet is tehetett volna Magyarországért, ha a nemzeti együttműködés rendszere nem belső üzelmekre és egy viszonylag szűk réteg előnyére, hanem az egész ország felemelkedésére használja őt.

Nem lett volna proaktívabb az EU-ellenes retorika helyett megbecsülni a mára szankcióként részben befagyasztott forrásokat, és ezzel összeférhető módon satírozni az önrendelkezés kontúrjait? Nem lett volna proaktívabb egyszerűen anyagilag és erkölcsileg is jobban megbecsülni a katonákat, rendőröket, orvosokat, mintsem hazafiatlannak kikiáltani, aki leszerel vagy nyugati kórházba szegődik? Nem lett volna proaktívabb közösen beállni a turizmusunk szekere mögé, mintsem néhány ártatlan cég ellen hadjáratot folytatni, majd megvezetni a népet a béren kívüli juttatások új rendszerével? Nem lett volna proaktívabb Habonyt az országimázs élére állítani, mintsem olyan játszmákba küldeni, ami csupán feleslegesen lejáratja az országot?

Az ilyesfajta viselkedéssel a kormány és Orbán Viktor nagyfokú tiszteletlenséget tanúsít a magyar emberek irányában, hiszen minden döntés felettünk és az ellenzék feje felett születik. Emlegethetjük a nemzeti konzultációt és a Kerekasztalt, ahová minden pártot meghívtak – ezek a manipulációt szolgálják, a kérdések nonszenszek, már-már dadaisták, a sajátjukon kívül pedig senki más véleményét nem mérlegelik semmilyen asztal mellett. Pedig egyáltalán nem látnák kárát. Erre talán még most sincs túl késő, talán még van idő változtatni. Biztosan több voksra számíthatnának, mint amikor a feldúlt választási rendszernek köszönhetően a szavazásra jogosultak egyharmadának támogatása ért kétharmados többséget.

Akinek ilyen ellenségei vannak, nincs is szüksége barátokra

A közismert mondást nem tévedésből fordítottam meg: amíg a jelenlegi ellenzék így, ahogy most van, jelen lehet a magyar politika klérusában, Orbán Viktornak még a bebalzsamozott évtizedes holtteste is legalább ugyanolyan jó miniszterelnök lenne, mint bárki más a mai palettán élve. Gyurcsány Ferenc esetében ugyanazt a politikai pályát figyelhetjük meg, amit Orbán Viktornál 10-15 éve. A hatalom íze után nem fogadja el, hogy kikerült a miniszterelnöki székből, és hajlandó akár mindent feldúlva visszakapaszkodni, hogy aztán soha többé ne eressze a karfát. Két hatalomfüggő államférfit azonban nem bírna el az ország egymás után.

Ellenzéki oldalon egyre csak szaporodnak a feldarabolt liberális minipártok, melyeknek fő programpontja, hogy Orbán Viktor megbukjon. Hogy utána mi lesz, az mindegy. A tények viszont makacs dolgok. A magyar történelemben liberális párt legkomolyabb eredménye 24,1% volt, melyet az SZDSZ ért el 1990-ben, köszönhetően a diktatúrából való friss kitörésnek és a szabadság szelének. Az emberek nagy része tökéletes ellenkezőjét kívánta, mint amit korábban tapasztalt – esetleg csak tapasztalni vélt. Erre jelentett alternatívát a szabaddemokrata párt, mely az ezt követő választásokon nagyságrendekkel rosszabb eredményt ért el, majd megszűnt. A liberalizmus mindig is egy szükséges és hasznos rétegeszme marad, melyre kormányváltó erőt nem lehet építeni. Ezek a kis pártok csupán egymástól és az MSZP-től szívják el a szavazók egy kis hányadát, ezzel a Fidesz malmára hajtva a vizet.

Az igazi felelősség véleményem szerint az MSZP-t terheli, melynek konzervatív baloldali pártként egyedüliként lehet komoly szerepe a politikai csapásirány megváltoztatásában. Ez többféleképp lehetséges, de semmiképpen sem a „Fizessenek a gazdagok!” kampánnyal, amely éppúgy az emberek körében elharapódzott irigységre és gyűlöletre épít, mint a kormány retorikája. Nem kevésbé sértő arra a becsületesen és keményen dolgozó, tehetős rétegre, amely így joggal érzi magát fenyegetve, hiába fizeti maradéktalanul a rá kiszabott terheket már most is. Ráadásul maga Botka László is ebből a sikeres és gazdag vállalkozói rétegből jött – ezzel a kormánypropaganda ellenére nincs is semmi baj! –, így különösképp furcsa, hogy nem kezdeményez inkább párbeszédet a (jómódú) értelmiséggel. Álláspontom ezügyben is az előremutató kommunikációt támogatja, amely sikeresen helyettesíthetné azt a metódust, amely Soros, Brüsszel, migránsok, liberálisok, egyetemisták, tanárok, et cetera után a jómódban élőket kiáltaná ki ellenségnek.

Hogyan tovább 2018-ban?

Kétségtelen, hogy a magyar miniszterelnök neve 2018-tól is Orbán Viktor lesz. Ez csak abban az egyetlen esetben lehetne másképp, ha Simicska Lajosnak legkevesebb tucatnyi olyan aduász lapulna a zsebében, melyeknek kiterítése soha nem látott káoszba borítja a magyar politikai életet és közhangulatot. Biztosak lehetünk benne, hogy ezek az eszközök nem állnak az oligarcha rendelkezésére. Ezek közül vagy kiszivárgott volna már némelyik, vagy Orbán korábbi legjobb barátja ma már nem lenne az élők sorában. Ilyen akciódúsan azért nem zajlik a közélet, az Orbán-kép megdöntésére senkinek sincs eszköze, azonban régen rossz irányba tartunk, ha ez a célkitűzés.

Amit ki lehet és kell használni, hogy a Fidesz tábora nagyjából két és félmillió választópolgárból áll. Ez hosszútávon csökkenni fog, ugyanis a fiatalok körében az öncélúan átszabott közoktatás ellenére sem sikerült többségi tábort kiépíteni, sőt, talán jellemzőbb is a kormánykritikus beállítódás. Üdvös, hogy a 15-30 éves korosztály jelentős része még menthető, nyitottak az objektív gondolkodásra is, nem csak a feltétel nélküli, céltalan Orbán-ellenes szerveződésre.

Az újabbnál újabb pártok felbukkanása egyértelműen elnyújtja és hátráltatja az ellenzék megerősödését, a Fidesz pedig kényelmes, fenyegetettség nélküli haszonélvezője az eseményeknek. Példaként hozom a Momentum mozgalmat, amely valóban csak egy momentumot nyert magának a történelemkönyvek lábjegyzetének legszélén. Sikeres aláírásgyűjtő akciójuk után olyan markánsan határozták meg magukat a neoliberális értékrend újabb trónkövetelőjeként, hogy a sokakban felcsillant remény a legkeserűbb kínok közt porlott semmivé.

A választások eredményeit szemlélve nagy bizonyossággal becsülhetjük, hogy a nyugati civilizációban hosszútávon stabilan 10-15% körüli a liberális szavazóbázis, ennek is kisebb része nyitott a neoliberális értékekre. Ezek a törpepártok így csupán egy tábla csokoládéért verekedő gyermekek a csokigyár udvarán, míg a felnőttek odabent a vállalat részvényeire licitálnak.

A két héttel ezelőtti szombati tüntetésen többektől elhangzott az az elrugaszkodott tézis, hogy Orbán Viktor kihívója akár még Gulyás Gergely is lehet. Nos, ez elképzelhető. A versenykiírás szerint a Taktaharkányi labdarúgó klub is megnyerhetné a Bajnokok Ligáját. Hajrá fiúk!

Az elmúlt évek, főképp az elmúlt hetek tüntetései egyébként is chaplini forgatókönyv szerint zajlottak. Tulajdonképp a résztvevők sem tudják pontosan, éppen melyik pitiáner ügyhöz kapcsolják a demonstrációt, ahelyett, hogy a szervezők az igazán nagy volumenű kérdésekre hívnák fel a figyelmet. Végül olyan zagyva ügyek kerülnek a kirakatba, melyek nyilvánvalóan nem nyerhetnek komoly támogatottságot. A vége pedig az, hogy a társadalom egy része úgy is beáll a kezdeményezés mögé, hogy keveset tud róla, másik része pedig remekül szórakozik rajta, és önfeledten gúnyolódik. Ez a szervezetlenség egyenesen vezet a következő kérdéshez.

Ebben a házban ki hordja a nadrágot?

Jelenleg úgy látom, az egyetlen járható út a politikai erőviszonyok egészségesebbé tételére, ha az MSZP a jelenleginél sokkal magabiztosabban, és végre pozitív szólamokkal magához tudja ragadni az ellenzéki kezdeményezést, átgondolt és teljeskörű programot tesz az asztalra. Ezáltal aktivizálni tudnák azt a több millió fős választásra jogosult bázist, amelynek tagjai az elmúlt 20 év áldozatai. Ezeknek az embereknek mindkét hagyományosan nagy pártban csalódniuk kellett, nem támogatják Orbán Viktor rendszerét, ám a világért sem szavaznának sem a Fidesztől még kijjebb elhelyezkedő Jobbikra, sem az MSZP-re, mely jelenlegi formájában nem látszik alkalmasnak a kormányzás felelősségének átvállalására.

Egyedül az MSZP komoly gondolkodásbéli fordulatával érhető el, hogy a kormánypárt – mostanra már csak majdnem – kétharmados többsége 50% alá csökkenjen. A jelenlegi ellenzék tagjait magába foglaló nagykoalíció természetesen semmilyen körülmények között nem elképzelhető, ám megszűnne a Fidesz azon képessége, hogy kénye-kedve szerint módosíthatja a törvényeket, sőt, az ellenzék kezébe kerülne annak lehetősége, hogy változtassanak a legnépszerűtlenebb, 50%+1 főt igénylő paragrafusokon.

A Fidesz 50% alá szorítását természetesen nem passióként, hanem eszközként határozom meg. A felvázolt cél éppen a másik oldalon keresendő. Ha ugyanis az ellenzék nem csak manökenek gyülekezete lesz az ülésterem szabad székeinek betöltésére, ellenben valós beleszólással – és az üres szólamok után végre valós felelősséggel – bíró pártokból áll majd, rövid idő alatt elválik a sár az aranytól. Vége szakad a könnyelmű frázisok korának, a felelős ellenzékiség érájába érkezünk. Ugyanez igaz lehet a kormányzásra is, hiszen egy ilyen választási fiaskó a jobb forgatókönyv szerint észhez téríthet mindenkit. Minimálisan is annyit nyernénk, hogy az ellenzéki pártok egy része megszűnik, másik része felnő önmagához. A lehetséges cselekvési változatokról egy következő cikkben írok majd.

Ha pedig 2022-ben az emberek úgy ítélik meg, hogy kormányváltásra van szükség, nem kísért többé 2014 és 2018 szelleme: a rendeződő erőviszonyok és az érdemi ellenzéki munka után már biztosan lesz kihívó. Egy – esetleg két – komolyan vehető ellenzéki párt pedig helyre billentené a felbukott egyensúlyt, aminek szükségességét feltehetőleg a kormányoldal szimpatizánsai közül is egyre többen érzik.

https://facebook.com/privilegiumoldal